A dendrokronológia a fák évgyűrűinek vizsgálatán alapuló, keltezéssel foglalkozó tudományág. A fák évgyűrűinek 1/100 mm pontosságú lemérésével és elemzésével a fa kivágásának ideje - optimális esetben - fél éves pontossággal megállapítható, így történeti faszerkezetek, fából készült műtárgyak, berendezési tárgyak és régészeti fa leletek esetében a dendrokronológia a legpontosabb keltezési módszer.
A módszer azon alapszik, hogy az egymáshoz közel élő, ugyanahhoz a fajhoz tartozó fák évről évre nagyjából hasonló méretű évgyűrűket növesztenek a rájuk ható hasonló – elsősorban – éghajlati viszonyok következtében. Így ha lemérjük két egy időben élt, legalább 30-50 éves faminta évgyűrűsorát, az évgyűrű-vastagság évről-évre történő változása (növekedése, illetve csökkenése) a két esetben hasonló. A változást diagramon egy görbével lehet legjobban szemléltetni, emiatt az évgyűrűsorok összehasonlításának klasszikus formája a görbék összevetése. A történeti elv szerint egy legalább 30 éves fa évgyűrűsorozata oly mértékben egyedi, hogy nem fordulhat elő még egyszer a történelem folyamán, így csak és kizárólag azt az időszakot tükrözi, amikor a fa élt. Több egyedi évgyűrűsorozat egyesítésével egy adott területre és fafajra érvényes ún. kronológia hozható létre. A kronológia – napjainktól visszamenőleg a múltba – nagyon sok történeti faelem (pl. népi faházak, templom fedélszerkezetek, középkori festett fatáblák, régészeti ásatások során előkerült famaradványok) évgyűrűsorát tartalmazza, ahol az adatsorok az átlapolás elve alapján kapcsolhatók össze. Egy 2015-ben kivágott 150 éves tölgyfa és egy 20. század közepén kivágott 100 éves tölgyfa évgyűrűsorának 70-90 éves közös időszaka alapján meghatározható a két adatsor egymáshoz viszonyított ideje, így a 2015-ben vágott fa segítségével megállapítható az idősebb fa kivágási időpontja. E sor folytatásával a múlt felé elvileg egy végtelen évgyűrű-görbe állítható össze. Az ismeretlen korú faminták évgyűrűsorának datálását, naptári évhez való kapcsolását keltezett kronológiával való összehasonlítás során kapjuk meg.
A dendrokronológiai keltezés napjaink legpontosabb kormeghatározási lehetősége. Ha a faminta tartalmazza a kéreg alatti legkülső, legfiatalabb évgyűrűt, az ún. záróévgyűrűt (német szakszóval a Waldkante-t), a fa kivágásának idejéről nem csak azt lehet megállapítani, melyik évben, hanem azt is, hogy őszi-téli vagy tavaszi-nyári időszakban történt. Mindezt a záróévgyűrű árulja el: ha a záróévgyűrű csak korai/tavaszi pásztát tartalmaz, a fát a vegetációs idő megindulását követően, tavasz végén – nyár elején vágták ki; ha a legfiatalabb évgyűrű kései pásztát is tartalmaz, a fa kivágása a vegetációs idő lezárulta után, őszi-téli időszakban történt. Ha a minta nem tartalmazza a kéreg alatti évgyűrűt, fenyők esetén azt állapíthatjuk meg, hogy a fát mely évet követően vágták ki (post quem keltezés). Tölgyfa mintáknál azonban jól megkülönböztethető egymástól a fa elgesztesedett, belső, szilárdító része a külső, táplálékot szállító, élő részétől, a szijácstól.
Ez a faminta keltezésénél attól válik fontossá, hogy a szijácsévgyűrűk száma hozzávetőlegesen mindig ugyanannyi egy fa élete folyamán, és területenként nagyjából hasonló a faállomány tekintetében (az erdélyi átlag eddigi kutatásaink szerint 15±2). Így azon tölgyminták esetén, amelyek ha záróévgyűrűt nem is, de szijácsévgyűrűket tartalmaznak, jobban behatárolható a fa kivágásának időszaka. Ilyen esetben egy négy éves időszakot jelölünk meg a legvalószínűbb kivágási időszaknak (pl. 1624-1628 körül).
A fa, vagy fa maradvány utolsó évének keltezése azonban nem föltétlenül azonos annak az épületnek, szerkezetnek az építési idejével, amelyből származik. Gyakran kérdéses ugyanis, hogy a mintát szolgáltató fa elem eredeti helyén van-e és így építés korabeli-e, vagy netán bontásból származó és másodlagosan felhasznált régi elem.
